Selyem Ignác a tökéletes
ellentéte a huszonegyedik századi átlagember külcsínének,
viselkedésének és életfelfogásának. Mintha az 1920-as évekből
szakították volna ki, la
mémoire d’un siècle
passé hordja haját,
mialatt chaplin-i lüktetés fedezhető fel járása ritmikájában,
s közlekedése módjában is a régi filmek idéződnek meg.
Különc stílusa ellenére sok
barátja van, les amis
proches, a nők is
kedvelik időutazó jellegét, mes
chéries, társaságban
sosem volt hiánya, ő egy igazi l’homme
mondain, aki
felszínes franciatudását igyekszik leplezni a különböző
kifejezésekkel. Természetesen megválogatja barátait, többnyire
színészek, kortárs költők (a kifejezés beszélő alliteráció
véletlen jellegénél fogva is), akikkel bisztrókban, kávéházakban
találkozik, a jelen szellemi fellegváraiban a múlt elveszett
dicsőségének fényében. Egyszerűen nevezhetjük sznobnak is.
Mindezen túl azonban, van egy életre szóló hobbija, az ő
büszkesége, az ún. collection
des timbres, ami a
becses bélyegei gyűjteményének sznobizált megnevezése.
Selyem Ignác így sétált hát
a körúton, 2012-ben. Úriember volt, megnézték az emberek, s nem
is felejtették el. Sokan, és sokat beszéltek róla, híresebb
lett, mint némelyik színész barátja, ő volt a Fantom. Szóval
így, híresen sétálva a körúton, megpillantott egy plakátot,
amitől igencsak megdobbant a szíve:
Tisztelt budapesti
bélyeggyűjtők! –
szólt a hirdetés.
Minden fanatikust örömmel
értesítünk, hogy a mai napon, itt helyben kerül sor az első
nemzetközi bélyeggyűjtő találkozóra. A belépés ingyenes,
minden érdeklődőt szeretettel várunk!
– Istenem, egész életemben
erre vártam. – mondta hangtalanul maga elé.
– Nincs már ilyen idióta
manapság! – mondta ezzel párhuzamosan Martino, az „est”
szervezője – Tökéletes inkognitó, senki nem téved ide, a
hatóságok bekajálták. Az első maffiatalálkozó, amit nem fújnak
majd le, amibe nem piszkít bele a rendőrség… Egy zseni vagy,
Rodolfo fiam!
Ignác nem ment el a szokásos
délutáni kávéra meghallgatni kedves kortárs költői kezdetleges
költeményeit, hanem egyenesen hazarohant, s átlapozta bélyegeit,
felelevenítette minden emlékét, érdekes kutatását, nehogy
leszerepeljen a nemzetközi társaság előtt.
Néhány óra készülődés
után mind szellemileg, mind külcsínileg teljesen felkészülve
lépett be a művelődési házba, és magabiztosan bólintott az
ajtóban ácsorgó, közel kétszáz kilót nyomó fiatalemberre,
akinek így eszébe sem jutott megállítani őt. A terembe lépvén
körülnézett, ahol négy-ötfős társaságokban ácsorgó
csoportokat látott, melyek tagjai kedélyesen beszélgettek, néha
sugdolóztak (bizonyára bélyegtárolási technikákról), illetve
albumokat mutogattak egymásnak.
Ignác kissé bátortalanul
állt, hisz teljesen idegen volt a társaságban, de egyszerre csak
megszólította őt egy férfi egy hatalmas sebhellyel az arcán.
– Jó napot, honnan érkezett?
– Innen-onnan, ahol épp
szükség van rám. – mosolygott Ignác.
– Értem. – Felelte a férfi
gyanakodva, de biztonságos távolságtartásból. – Sebhelyesarcú
vagyok. – tette hozzá.
Ignác megijedt, hát
elfelejtették tájékoztatni. Jeligés a rendezvény. Így már
minden világos. Neki is gyorsan ki kell találnia valamit. Aztán
mégsem tudott.
– Én csupán Ignác vagyok.
Olyan sokféleképpen jellemezhetőek a módszereim, hogy inkább meg
sem próbáltak nekem nevet adni. – válaszolta, kissé nagyképűen,
de nem akart kudarcot vallani így név nélkül.
– Maga mit csinál velük? –
kérdezte témát váltva Sebhelyesarcú.
– Méretre vágom,
rendszerezem őket, év szerint. – csillant fel Ignác szeme.
– Érdekes. És nem érez
semmit? – kérdezte hidegen Sebhelyesarcú.
– Ezek csak tárgyak, csupán
az emlékezés miatt csinálom, ki tudja, mióta gyűjtöm őket.
Legnagyobb bánatom, hogy az elsők elvesztek, rosszul csomagoltam
őket. Maga is tudja, ha nincs konzerváció, hamar tönkremennek…
– Természetesen. Mióta
csinálja?
– Gyerekkorom óta. –
felelte Ignác lelkesedéssel.
– Úgy látom nagyon ért
hozzá, – válaszolt csodálattal Sebhelyesarcú – sosem
találkoztam még ilyen fanatikussal. Lehet, hogy megbíznám néhány
munkával, ha érdekli.
– Csak hobbiból csinálom, –
visszakozott Ignác – de van néhány barátom, akik üzletelnek
is, ők valamiért most nincsenek itt.
– Azt mondja, többen vannak?
– döbbent le Sebhelyesarcú.
– Természetesen. Tudja,
havonta összegyűlünk, és megmutatjuk az elmúlt harminc nap
termését. Én kispályás vagyok hozzájuk képest.
A Sebhelyesarcú megköszönte a
beszélgetést, kezet fogott vele, majd továbbállt, s odament
Philippe-hez.
– Szerintem a déli maffiához
tartozik, – kezdte mesélni – biztos, hogy nem közülünk való.
– Vigyázzatok vele, –
válaszolt Philippe – de ne essen baja, nehogy hozzá nyúljatok.
Nem akarok Pittoékkal balhézni. Itt nem zavar sok vizet, kémkedjen
csak az ebadta, nem fog semmit megtudni.
Végül is, Ignác jól érezte
magát. Nem tudta, hol vannak a barátai, de felhívni nem tudta
őket, mert valamiért nem volt térerő a házban. Aztán el is
felejtette őket, beilleszkedett a társaságba, beszélt franciákkal
is, akiknek tudta fitogtatni hiányos tudását, igaz, erre ő nem
jött rá, mert üdvözölték próbálkozásait. Egy idő után már
ő volt egy négy-öt fős társaság közepe.
– Egyszer apám megkérdezte,
miért csinálom. – kezdte történetét. – Azt mondtam neki,
amíg téged nem érint, miért aggódsz, C’est
mon affair. –
hatalmas nevetés tört ki erre a társaságban.
– És hol tartja a hatalmas
gyűjteményétét? – kérdezte tőle valaki.
– Az éjjeliszekrényemben,
vagy az ágy alatt, ahol épp elfér egy új darab. – ecsetelte
Ignác.
– Úgy látom Nevenincs úr
igencsak megkedveltette magát. – mondta Philippe a
Sebhelyesarcúnak, távolról szemlélődve. – Ideje
meglátogatnom. – Szépen, lassan odacsoszogott Ignáchoz.
– Tiszteletem, kedves Uram! –
üdvözölte. – Mi szél hozta erre?
– Mint mindenki mást. –
emelte kalapját.
– Hallottam egyik s másik
történetét, és meg kell mondjam, maga igazán belevaló fickó,
mondja, nem fél a lebukástól?
– Tudja, én ezt nem tekintem
illegális dolognak. Igaz, elég gyakran kacérkodom a törvénnyel,
hogy megszerezzek néhány egyedi darabot, de vannak nálam
elvetemültebb bűnözők is – nevetett – és szerintem, minél
nagyobb tételben csinálja valaki, mindenki szeme láttára, annál
inkább tudja a hatóságokat is az orránál fogva vezetni.
– Hehe, maga nagyon okos
ember, tudja, ez ennek az egész „bélyegtalálkozónak” is a
célja. Mondja, nem lenne kedve Pittoék helyett nekem dolgozni?
– Pitto? – értetlenkedett
Ignác, majd elgondolkodott. – Ja, hogy Pitto. – folytatta. –
Kezd megromlani a kapcsolatunk, már nem is nagyon tekintek rá, mint
főnökömre, inkább szabadúszó vagyok, mint korábban említettem.
– És mondja kedves uram, nem
lenne mégiscsak kedve az én alkalmazásomban dolgozni? –
erősködött Philippe, és a zsebére mutatott. – Busásan
megfizetnék egy ilyen kalibert.
– Tudja mit? – mondta Ignác
– Megfogott. Adna nekem néhány percet? Mutatnom kell magának
valamit, csak meg kell keresnem otthon. Itt lakom pár percre.
Garantáltan le lesz nyűgözve.
– Csak nyugodtan, de
vigyázzon! – bólintott Philippe.
– Én mindig vigyázok, teljes
a diszkréció. – mosolygott Ignác.
Ignác felvette kabátját,
kalapját igazgatta á
la mode, vagyis a 20.
század divatja szerint, majd kilépett az ajtón, még
szívélyesebben biccentve a kövér portásnak, mint érkezésekor.
Elkezdte szedni lépteit a háza felé, egyre szélesebben
mosolyogva, de lakása előtt végül betért még egy másik
épületbe, s a következő mondattal intézte el történetét:
– Biztos úr, van egy olyan
gyanúm, hogy a szomszédban közel sem bélyegtalálkozó folyik,
nem ártana a körmükre nézni!
Majd sarkon fordult, és elment
a Műcsarnokba megnézni Bukta Imre kiállítását.
***
A novella megtalálható Álmok Útvesztőjén című kötetemben. A könyv megvásárolható 2100 Ft-ért dedikálva tőlem (krajnyakdavid@gmail.com), a Famulus Könyvesboltban, vagy az interneten az Underground Kiadónál, illetve a bookline-on.